Ki küld haza kit?
Szőcs Csongor-Ernő utolsó frissítés: 14:18 GMT +2, 2015. június 01.Kényelmes az IMF-re fogni a megszorításokat, és a készen kapott számításokért sem kell megdolgozni. De most, hogy bekeményítettünk a tb-csökkentéssel, hirtelen azt sem tudjuk, van-e megállapodásunk.
Hazaküldtük az IMF-et, van-e egyáltalán érvényes hitel-megállapodásunk, kampányígéret vagy sem a tb-csökkentés, és miből lesz rá keret – péntek óta számtalan cikkben foglalkozott az országos sajtó Victor Ponta bejelentésével, miszerint októbertől öt százalékponttal csökkentik a munkaadók által az alkalmazottak után fizetett társadalombiztosítási hozzájárulást.
Az intézkedés részletei
A pénzügyminisztérium holnapján megjelent a határozattervezet, eszerint egész pontosan a munkaadók által fizetett nyugdíjalap-hozzájárulás lefaragása a technikai megoldás a teher mérséklésére. Vagyis, ha eddig egy cég az alkalmazottai bruttó fizetése után még 20,8%-os hozzájárulást fizetett a nyugdíjalapba (normális munkakörülmények esetén), ezután csak 15,8%-ost fog.
Ez a megoldás, vagyis, hogy pont a nyugdíjhozzárájulás csökken, enyhén szólva is érdekes az elmúlt évek számtalan, a nyugdíjrendszer fenntarthatatlanságáról szóló megállapítása után, de ezen most lépjünk túl, maradjunk annyinál: könnyítést jelent egy cég számára, ha kevesebb adót kell fizetnie.
Hatás és ellenhatás
A kormány azt várja, az intézkedésnek köszönhetően nőni fog a foglalkoztatottság, és csökkenni a feketén alkalmazott személyek száma. Ez alapjaiban így is van, a reálszféra évek óta panaszkodik a munkát terhelő magas adókra, és állandó megállapítás a román gazdaságról, hogy a magas adóelkerülés a rákfenéje. De mi szükséges ahhoz, hogy egy cég vállalja, a könnyítésnek köszönhetően bővíti alkalmazotti körét, vagy hogy a fekete munkahelyek fehéredjenek? Az a meggyőződés, hogy a csökkentés nem ideiglenes, hanem hosszú távú fiskális stratégia.
Bár másfél éve beszélnek róla, bekerült már éves és négyéves kormányprogramba, a mostani lépés mégsem nevezhető meggyőzőnek: június helyett októbertől vezetik be, és az államelnöki választási kampány finisében fogja éreztetni hatását. Jogos lehet a bizonytalanság: mennyire szól ez az intézkedés az ellenzék leoltásáról, és mennyire a gazdaság fenntartható növekedési pályára való helyezéséről?
Az IMF-csörte
A bizonytalanságra ráerősít, hogy múlt héten nem sikerült meggyőzni Románia nemzetközi pénzügyi partnereit arról, hogy van forrás az intézkedés keltette, idei 850 millió lejes, éves szinten 4,4 milliárd lejes lyuk betöltésére. Az IMF, az Európai Bizottság és a Világbank szakértőiből álló csoport éppen ezért nem is fogadott el szándéklevelet az országtól, majd visszajönnek, ha lejár az elnökválasztási cécó. Emiatt – bár a készenléti hitel-megállapodás él – nem tudnánk forrásokat lehívni, ha szükség lenne rá, ismerte el Liviu Voinea költségvetésért felelős miniszter, aki azért hangsúlyozta: az adósság és deficit finanszírozásához szükséges idei forrásokat már gyakorlatilag biztosította a kormány, így erre amúgy sem kerülne sor.
De akkor minek egyáltalán ez a hitelkeret? Az előzőből sem hívtunk le egy eurót se, ebből sem fogunk, mert viszonylag olcsón tudjuk a piacról finanszírozni magunkat. Eddig az lett volna a válaszom, hogy az IMF-EB-Világbank hármasa bizalmat importál Romániába, ami hozzájárul az alacsony romániai kockázati felárhoz, kedvező piaci megítéléshez – vagyis az olcsó forráshoz. És hogy nem baj az, ha a hazai, gyakran cserélődő kormányokat megakadályozza valaki abban, hogy választási költségvetéseket fogadjanak el.
Illusztráció: Shutterstock via Maya Kruchankova
Fordítva ülünk a lovon?
Brüsszeli látogatásom során viszont egy forrás egy másik vetületre is rávilágított. A trojka éveken át viselte, hogy szerte Európában a kormányok minden népszerűtlen intézkedést rájuk fognak, és minden pozitív lépést az „IMF meggyőzéseként tálalnak”. De tudatosítani kellene, hogy ezeket a programokat nem a hitelezőink akarják, hanem mi. Információk szerint már legutóbb is felmerült például az Európai Bizottság részéről, hogy kell-e Romániának újabb készenléti hitel-megállapodást kötnie, de a kormány ragaszkodott hozzá.
Egyszerűen könnyebb egy nemzetközi szakértői csoportra fogni a költségvetési egyensúly – amúgy mára már a piacok által is elvárt – kényszerét. Egyszerűbb háttértanulmányok nélkül besétálni a tárgyalásokra, rábólintani a szakértői számításokra, majd a választóknak bejelenteni, mit enged és mit nem az IMF.
De mi van, ha a hitelezőink ezt megelégelték, biztosítottnak látják annyira a gazdaság helyzetét, hogy nagy baj ne lehessen, és végre elvárják, hogy Bukarest mondja meg és döntse el, milyen fiskális politikát követ, és viselje annak a piaci ítéletét? Akkor ki küld haza kit?