2021. május 14. péntekBonifác
EUR = 4.9265 RON
USD = 4.0823 RON
HUF = 1.3792 RON
GDP-növekedés = -3,9% (2020)
Átlagbér = 3620 lej (nettó)
Munkanélküliség = 5,6%
BET = 11,616.88(-1.24%)
Infláció = 2,99%
Alapkamat = 1,25%

Miért kerültünk a közepes jövedelem csapdájába, és hogyan juthatunk ki onnan?

Kérdezett: Kicsid Attila utolsó frissítés: 09:39 GMT +2, 2021. április 06.

Vannak régiós országok, amelyek sikeresen küzdöttek meg a jelenséggel. Románia még távol van ettől. Interjú dr. Győrffy Dórával.


Közép-Kelet-Európában már az elmúlt évtized elején világossá vált, hogy a felzárkózási stratégiájukat olcsó munkaerőre építő országokban egyre inkább érzékelhetővé válik a közgazdászok által közepes jövedelem csapdájának hívott jelenség. Dr. Győrffy Dóra, közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem tanára a Közgazdasági Szemlében megjelent cikkében viszont bemutatja, hogy vannak olyan régiós országok, amelyek megtalálták a csapdából kivezető utat. Mi a titka Csehországnak, Észtországnak és Litvániának, és mi a Románia előtt álló legnagyobb kihívás? Interjú.

Az egyik nemrég megjelent cikkében azt állítja, hogy elsősorban azok a régiós országok voltak sikeresek a felzárkózásban 2010 és 2019 között, amelyek túl tudtak lépni a közepes jövedelem csapdáján. Mit takar ez a fogalom? Miért kerültünk bele ebbe a csapdába, és miért olyan nehéz kikerülni belőle?

Dr. Győrffy Dóra: - A közepes jövedelem csapdájáról a kétezres évek elejétől kezdtek el beszélni a közgazdászok, a fogalom rendkívül gyorsan vált felkapottá. Nagyon leegyszerűsítve a közepes jövedelem csapdája arról szól, hogy a kevésbé fejlett országok a fejlődés kezdeti szakaszában elsősorban az olcsósággal, tehát az alacsony munkabérekkel és adókedvezményekkel szállnak versenybe az olyan vállalatok odacsábításáért, amelyektől az ország gazdaságának modernizálását várják. A fejlődés későbbi szakaszában viszont egyre inkább növekednek a társadalom bérelképzelései, és eljön az a pont, amikor olcsóság szempontjából már az adott ország nem is tud versenyképes lenni más államokhoz viszonyítva, de versenyre kelni sem tud innovációban a fejlett országokkal. 

A csapda tulajdonképpen annak hatására alakul ki, ha egy országban beáll egy olcsóságra építő gazdasági struktúra, például ennek az állapotnak a fenntartása érdekében folyamatosan leértékelheti a saját valutáját. Ebből viszont nagyon nehéz kimozdulni, hiszen a rendszerben nagyon sok olyan szereplő van, akik a saját boldogulásuk miatt a továbbiakban is az alacsony bérek megmaradásában érdekeltek. Ebbe nyilván azon külföldi cégek is beletartozhatnak, akik az alacsony bérek miatt mentek az országba, viszont természetesen a helyi vállalatok között is számos olyan szereplő van, akik az olcsóságukkal szeretnének továbbra is versenyezni, és nem érdekük, hogy az ország magasabb minőségre álljon át. A sikeres országok viszont nem az olcsóságukkal versenyeznek, hanem a minőséggel, az innovációval, valamint a magasabb termelékenységgel. A nagy feladat átállni erre az útra.

Dr. Győrffy Dóra.

Mit kellene tenni ehhez a minőségbeli ugráshoz?

- Egyrészt szükség van egy olyan intézményi környezetre, amely ösztönzőleg hat a vállalkozásokra. Ennek fontos eleme lenne az is, hogy az új ötletekkel rendelkező vállalkozók helyben valósítsák meg az elképzeléseiket, illetve ne kelljen attól tartaniuk, hogy zaklatni fogja őket az adóhivatal, vagy esetleg "elkérik" tőlük a vállalatot, amikor már kellően sikeresek. Másrészt, ennek a minőségi versenyképességnek a létrejöttéhez nagyon sok forrást kell biztosítani az oktatás számára is, a legsikeresebb országokra talán ez a leginkább jellemző. A cikkben Észtország példáját emelem ki, ahol ugyan viszonylag alacsony az állami újraelosztás aránya - nem olyan alacsony, mint Románia esetében, de jóval alacsonyabb például Magyarországhoz viszonyítva -, mégis az ország sokkal többet fordít oktatásra, mint Magyarország. Ennek következményeként Észtország a világ egyik legjobb oktatási rendszerével rendelkezik, amit a PISA-felmérések adatai is folyamatosan alátámasztanak. A rendszer működését visszaigazoló önerősítő kör indult be a balti államban: kiváló az oktatás és nemzetközileg is versenyképes cégekkel rendelkeznek. Sikerült kikerülniük abból a csapdából, amivel számos régiós ország még mindig küzd.

Eleve elhibázott volt, hogy a kilencvenes években az országok az olcsó munkaerőre építették a stratégiájukat? Lett volna más választásuk?

- Nem. A cikkemben semmiképpen nem a multinacionális FDI beáramlásokra (szerk. megj.: közvetlen külföldről beáramló tőkebefektetés) építő stratégiát kritizálom. Akkor az volt a helyes út, és ez onnan is tudható, hogy nagyon sok más típusú próbálkozás is volt a régióban, amelyek nem voltak sikeresek. A kilencvenes évek elején kizárólag Magyarország és Észtország lépett azonnal erre az útra, a többi régiós ország különféle kitérőkkel jutott ide. Románia például nagyon lassan alakította át a nagy állami vállalatokat, Csehország szerette volna elkerülni, hogy külföldieknek kelljen privatizálni a vállalatokat, Szlovákia a Meciar korszakban is egy teljesen különálló utat választott. A régióban csak Szlovénia volt némiképp sikeres, de az ország eleve Jugoszlávia exportbázisa volt, nyugati cégekkel volt kapcsolatuk, ahhoz a minőséghez is voltak szokva, így nem volt annyira sürgető a szerkezeti átalakítás. Viszont Szlovéniáról érdemes azt is megjegyezni, hogy az ország a 2010-es években meglehetősen nagy bajba is került a bennfentes rendszere miatt.

Tehát Magyarországot és Észtországot azok a régiós államok is követték végül a kilencvenes években, amelyek más stratégiával is kísérleteztek. A fejlődésnek viszont van az a sajátossága, hogy ami egy adott ponton hasznos, egy másik ponton már akadály is tud lenni. A cikkemben semmiképpen nem a külföldi beruházások ellen kívántam állást foglalni, hanem arra rámutatni, hogy ideje lenne az FDI áramlásból is a magasabb hozzáadott értékű beruházásoknak prioritást adni, és ami saját feladatként a legfontosabb, hogy az oktatási rendszer minősége is lehetővé tegye a magas minőségű, innováció alapú befektetések vonzását, illetve azt, hogy az itthon alakuló saját vállalkozások is tudják ezt a minőségi tevékenységet folytatni. Az FDI nagyon jó volt kezdetben, a régiós tapasztalatok is azt igazolják, hogy nem nagyon volt más választás. A rendszerváltás óta viszont eltelt 30 év, a felmerülő feladatokat pedig volt olyan régiós ország, amely jól megoldotta, és volt olyan, amely kevésbé.

 Kép forrása: Dr. Győrffy Dóra: Felzárkózási pályák Kelet-Közép-Európában a két váslág között/Közgazdasági szemle. Adatok forrása: Eurostat.

Ha az intézményrendszer megújításának kulcsszerepe van, akkor mégis miért nem erre koncentrál minden ország?

- Az intézményrendszer fejlődése és a minőségi oktatás is ellentétes lehet olyan politikai szereplők érdekeivel, akik éppen az alulképzettek között próbálják megtalálni a szavazóbázisukat. A nagyközösség érdeke az intézmények fejlődése, hiszen a minőségre alapuló növekedési modell sokkal jobb életminőséget tesz lehetővé. Egyéni szereplők szintjén viszont ennek a folyamatnak lehetnek károsultjai, ahogy vesztese lehet egy olyan politikai szempontból befolyásos vállalat is, amely az olcsó munkaerőre építi a stratégiáját. Meglehetősen látványos, hogy egyes országok zárkóznak fel termelékenységben, míg mások nem. A termelékenységben elmaradó országoknak nincs más választásuk, minthogy olcsó maradjon a munkaerejük, és folyamatosan leértékeljék a saját nemzeti valutájukat.

Van arra válasz, hogy miként lehetne a politikai szereplőket is érdekeltté tenni ezekben az intézményi reformokban? Arra is gondolok, hogy például Romániában folyamatosak voltak az elmúlt években a kormányválságok, a politikai erők pedig általában rövidtávú stratégiákban gondolkodnak, közben az intézmények minőségbeli ugrásához elég sok időre van szükség.

- Demokráciákban a választások négyévente vannak, és ez eléggé korlátozza az időhorizontot. Emellett a politikai vezetés sem tud sokkal jobb minőségű döntéseket hozni annál, mint ami a társadalmi realitásokból is következik. De tulajdonképpen ezt jelenti a csapda, ha olyan könnyű lenne a megoldás, akkor a felvilágosult abszolutista uralkodó előállítaná. Egyébként ilyenre is van példa, Li Kuang-jao Szingapúrban ezt megtette: tudta mi a közjó, azt képviselte és valósította meg. A politikai döntéshozatal ugyanakkor jellemzően nem ilyen, ezért feladat van abban, hogy megszülessen a társadalomban az igény az ilyen jellegű politikai döntések iránt, és a történelmi tapasztalatok alapján azt látjuk, hogy néha megjelennek olyan politikai szereplők, például a kilencvenes években Lengyelországban vagy Szlovákiában, akik nem feltétlen rövidtávú politikai érdekek mentén, hanem tényleg az ország érdekében kormányoztak, és hosszú távra szóló stratégiákat valósítottak meg. Igaz, elveszítették a választásokat, és a hosszú távú stratégia babérjait az abszolút rövidtávban érdekelt utódaik aratták le. Tehát nem mindennek van strukturális oka, van szerepe a véletlennek, és bizonyos személyek megjelenésének. Van olyan ország, amely ennyire szerencsés volt.

Észtország történetének például két nagyon szerencsés eleme is van. Az egyik, hogy számukra a rendszerváltás után közvetlen biztonsági fenyegetést jelentett Oroszország, ezért ők a szovjet múltat egy abszolút lezárandó, elutasítandó korszakként határozták meg, illetve ennek a tökéletes ellentétét igyekeztek megvalósítani. Másrészt nagy szerepe volt az észt sikersztoriban az északi országoknak is. Amikor Finnország és Svédország visz oda befektetést, illetve ösztönzi az intézményi környezetet, az mindenképp kedvező helyzetet teremt, irigykedve figyelhetjük. Ez viszont csak egy példa, triviális megoldás nincs arra, hogy miként érhető el ilyen színvonalugrás. Ez maga a csapda.

A cikkben több országot is felsorol Észtország mellett, amelyek leküzdötték ezt a csapdát. Például Csehországot vagy Litvániát is. Mit lehet elmondani ezekről az országokról, miért voltak ők sikeresek?

- Nem mindenik országot ismerem nagyon mélyen. Csehországban viszont nagy szerepe van annak, hogy létezik egy hagyomány, miszerint az extrém, szélsőséges dolgoktól távol tartják magukat, bizonyos határokat nem lépnek át, inkább megbízhatóan haladnak előre. Ez a belső konszenzus Csehországban már 100 éve létezik, és ez a visszafogottság nagyon sokáig elvezethet, hiszen nem lépnek le a kijelölt fejlődési pályáról, még annak ellenére sem, hogy a mostani miniszterelnököt, Andrej Babist inkább a populisták közé szokták sorolni. A szélsőséges kilengések elkerülése márpedig nagyon fontos, hiszen a közgazdaságtudományban az már elég jól bizonyítva van, hogy a nagy volatilitás elkerülése teszi lehetővé a tartós építkezést. Tehát egy ország fejletté válásához vezető úton nem azon van a lényeg, hogy időszakosan minél magasabb legyen a növekedési ráta, hanem sokkal fontosabb, hogy minél kevesebb visszaesés legyen. Csehországban ezt a kiszámíthatóságot lehet látni a pénzpolitikán is, ugyan nincsenek bent az euróövezetben, de a kamatszint ugyanakkora, mint az eurót használó fejlett országokban, hiszen nincs infláció, nincs költségvetési hiány, a saját valutájuk értékálló. Csehországban egy jó értelemben vett konzervatív pénzpolitika van.

A másik kérdés Litvániára vonatkozott, amely a 2010-es évek sikertörténete. A balti államokról azt már említettem, hogy egyrészt jogosan tartanak az oroszoktól, másrészt az északi államok is gyámkodnak fölöttük. Litvánia esetében mindezek mellett nagyon fontos az is, hogy követik az észteket, a kilencvenes és kétezres években folyamatosan őket másolták, aminek az eredménye, hogy Litvánia mára majdnem utolérte őket. Ahogy az észtek a infokommunikációs technológiára koncentráltak, ugyanúgy a litvánok is erre a területre összpontosítottak, most pedig ott tartunk, hogy mára ott épült ki Európa fintech központja, a Revolut és számos más pénzügyi technológiai cég is ott jött létre. Ez mindenek előtt egy tudatos kormányzati stratégia eredménye, amelynek részeként a tudásalapú gazdaságra állították át az országukat. Ennek az volt az egyik következménye, hogy miközben a járvány miatt az EU átlagos gazdasági visszaesése 6,4% volt, addig Litvániában mindössze 0,8%.

Nagy probléma, hogy a régiós országok a kivándorlás miatt elvesztik a munkaerejük jelentős részét. Előbb vagy utóbb ez is rákényszeríti őket erre a pályára, erre a stratégiára? 

- Ez is része a csapdának, hogy amennyiben alacsony bérű állások érhetőek el csak, akkor a magasabb képzettségű emberek elvándorolnak, hiszen nem találnak maguknak megfelelő munkát. Ez egyfajta ébresztőként is szolgálhat a politikai vezetésnek arra vonatkozóan, hogy amennyiben meg akarják őrizni a népességet, akkor muszáj változásokat elérniük. Persze az is elképzelhető, hogy vannak olyan esetek, amikor a hatalmon lévő politikai szereplők nem is feltétlen bánják, hogy elvándorol a népesség, hiszen ha az elégedetlenek elmennek, akkor nem okoznak számukra problémát. De amikor ez tudatosul egy országban - az elvándorlás kérdése a balti államoknál nagyon súlyos, de Romániában is -, akkor mégiscsak egy olyan környezetet kellene teremteni, amelyben megtalálja a számítását az is, aki az alacsony bérű, gyengén szabályozott munkahelyeknél többre vágyik.

Ha elmélyülünk a cikkében szereplő adatokban, akkor az látszik, hogy Románia felzárkózása viszonylag látványos volt az elmúlt évtizedben is. Viszont az intézményrendszer alapjait jelentő területeken nagyon letaglózó a kirajzolódó kép. Nagy bajban vagyunk?

- Amikor Románia éppen arra készül, hogy a jelen trendek szerint 1-2 éven belül leelőzze Magyarországot, akkor óvatosan nyilatkoznék arról, hogy mekkora a baj. Romániát sem ismerem nagyon mélyen, de azt például tudom, hogy ugyan valóban problémák vannak az intézményrendszerrel, azt is látni kell, hogy nagyon alacsony volt az a kiindulási pont, ahonnan az országnak fel kellett zárkóznia. A cikkemben is szerepel egy ábra arról, hogy a jogállamiság területén milyen elmozdulás volt tapasztalható 2010 és 2019 között. Románia nagyon alacsony szintről jelentőset lépett előre a jogállamiság tekintetében, legalább akkora javulást mutatott be, mint amekkora Magyarország esetében a visszaesés mértéke volt. A két ország két teljesen különböző utat bejárva majdnem egy pontba érkezett meg. A fejlődés kapcsán véleményem szerint a trendek számítanak elsősorban, és Románia esetében ez a trend javuló.

Kép forrása: Dr. Győrffy Dóra: Felzárkózási pályák Kelet-Közép-Európában a két váslág között/Közgazdasági szemle. Adatok forrása: www.govindicators.org.

Az oktatási teljesítmény Romániában viszont valóban aggodalomra ad okot. A PISA-felmérések szerint a romániai eredmények a régióban a leggyengébbek között vannak, és fejlődésről sem igazán lehet beszámolni. Összehasonlításképp Magyarországon még mindig sokkal magasabb az oktatás színvonala, még ha folyamatosan romlik is az oktatás minősége, közben viszont Romániában alacsony szinten történő stagnálás figyelhető meg. Románia nagyon keveset is fordít oktatásra, tehát a kevés költés gyenge eredményeket is hozott.

Kép forrása: Dr. Győrffy Dóra: Felzárkózási pályák Kelet-Közép-Európában a két váslág között/Közgazdasági szemle. Adatok forrása: OECD.

Összességében viszont Románia az elmúlt évtizedben valóban látványos fejlődést tudott bemutatni. Jelentősen nőtt a termelékenység, amiben az új technológiák érkezésének és az olcsó munkaerőnek is nagy szerepe volt, de a valuta leértékelése is jellemző volt, és még jelentős EU-s források is érkeztek az országba. Mindez magyarázza a felzárkózásban elért eredményeket, viszont az oktatási teljesítmény, a minőségi munkaerő hiánya valószínűleg hosszabb távon ennek a felzárkózásnak gátja lesz.

A technológiai fejlődés, az ipar 4.0 előretörése tulajdonképpen azt eredményezi, hogy az országoknak előbb vagy utóbb nem is lesz választásuk, kénytelenek lesznek a minőségre, innovációra hangsúlyt fektetni?

- Abszolút így van. Ha valamit meg lehet csinálni 3D-nyomtatóval, akkor minek építene bárki üzemet 3 országgal arrébb. Ez egy globális tendencia: a kizárólag olcsóságra alapuló működőtőke visszaszorulóban van. Az ENSZ releváns szervezete is csökkenő működőtőke áramlást vár, illetve a működőtőke elmozdulását a magas képzettségű munkaerőt igénylő területek irányába, és ami marad, az sem feltétlenül előre viszi a fejlődést. A globális értékláncokat gyakran ábrázolják egy úgynevezett mosoly görbével, amelyen az innováció, a tervezés magas hozzáadott értéket képviselnek, maga a gyártás a mosoly görbe mélyén helyezkedik el, míg a marketing, a vevőkapcsolat és a kereskedelem megint a magasabb hozzáadott értéket adó területként jelenik meg. Tehát, ha azt nézzük, hogy a kész termékből, illetve annak az árából mennyivel részesednek a különböző területek, akkor azt látjuk, hogy a gyártás a legkevesebbel, ami probléma az olcsó munkaerőre építő országok fejlődése kapcsán.

A sikeres országokat kellene követni, vagy inkább minden államnak a saját útját kellene megtalálnia ahhoz, hogy kikerüljön a közepes jövedelem csapdájából?

- Mindenképpen a saját útjukat kellene megtalálniuk. A cikkemben Észtországról ugyan pozitív példaként írok, de nincsenek olyan illúzióim, hogy a magyar kulturális hagyományok vagy az államtól való elvárások hasonlítanának az észtekéhez. Elmondom a történetet, de azért tisztában vagyok vele, hogy nem lenne népszerű egy olyan program, amely például az állami újraelosztás mértékének 10 százalékponttal történő csökkentését tűzné ki célul. Elsősorban ötleteket lehet nyerni ezekből az összehasonlításokból, és elemzéseket elvégezni azzal kapcsolatban, hogy mi használható fel az adott kontextusban. Romániában egyébként, ahol a kilencvenes években igyekeztek elhúzni a rendszerváltó feladatokat, a kétezres években sikerrel álltak át erre a balti típusú, kicsi állami újraelosztásra építő neoliberális modellre, de akkor az EU-csatlakozás volt a tét. Amikor viszont nincs ekkora jelentőségű döntés az ország előtt, akkor az ilyen döntések óriási ellenállásba ütköznek. A kontextusnak nagyon nagy jelentősége van, nincsenek minden helyzetre érvényes receptek. Magát a problémát viszont mindenképpen tudatosítani kell, ahogy azt is, hogy vannak jó példák. Csapdáról beszélünk, de tehetünk azért, hogy kikerüljünk belőle.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Pénzcsinálókat!

globális