2018. szeptember 19. szerdaVilhelmina
EUR = 4.6478 RON
USD = 3.9793 RON
HUF = 1.4303 RON
GDP-növekedés = 4,0%
Átlagbér = 2487 lej (nettó)
Munkanélküliség = 4,6%
BET = 8,286.98(1.42%)
Infláció = 5,41%
Alapkamat = 2,25%

Így tört össze az amerikai álom

Szemlézte: Kicsid Attila utolsó frissítés: 11:07 GMT +2, 2018. február 26.

Ma már nem igaz az ígéret, miszerint ha keményen dolgozol, akkor biztos, hogy többre viszed, mint a szüleid. Alberto Gallo szerint viszont lehet a helyzeten javítani.


Az amerikai álom összetört, de legalábbis haldoklik. Az eszme, miszerint minden amerikainak egyenlő esélye van arra, hogy kemény munkával saját erejéből jobbá tegye a saját életét, ma már hamisnak bizonyul - ezt állapítja meg Alberto Gallo, az Algebris Investment makrostratégiai oztályának vezetője. Gallo a Világgazdasági Fórumban is publikált cikkében úgy érvel, az adatok azt bizonyítják, hogy a társadalmi mobilitás az elmúlt évtizedekben csökkent, a bérek mediánja stagnált, ráadásul az Egyesült Államok modern történelmében

a mai generáció tagjai az elsők, akik várhatóan szegényebbek lesznek, mint a saját szüleik.

Születési év alapján lebontva azoknak az aránya, akik várhatóan magasabb jövedelemmel rendelkeznek majd, mint a szüleik. Míg az 1940-es években született személyek esetében a kilátások rendkívül jók voltak, a személyek 90%-a várhatóan élete során magasabb jövedelmi szintet ért el, mint a saját szülei, addig ez az arány az 1980-as évek után születettek esetében stabilan 60% alá került. Forrás: Algebris Investment 

Alberto Gallo szerint a gazdagok és szegények, az idősebbek és fiatalabbak közötti egyre mélyülő jövedelmi különbségeket a politikai döntéshozók és a befektetők egészen az olyan sokak számára megdöbbentő végeredménnyel záruló népszavazásokig hagyták széles körben figyelmen kívül, mint Brexitről szóló döntés, vagy Donald Trump megválasztása. Ez pedig szerinte hatalmas hiba volt.

Az egyenlőtlenség ugyanis Gallo szerint jóval többről szól, mint a szabadpiaci kapitalizmus mellékhatása. Legalább annyira a politikai hanyagság egyik tünete. Az elemző szerint ugyanis évtizedeken át a hitelezési és a monetáris ösztönzési programokkal túlságosan is könnyű volt elodázni szükséges, de bonyolultabban megvalósítható strukturális, befektetési és gazdasági reformokat. A szakértő azt írja, bár a kapitalizmus hihetetlen sikereket ért el a globális vagyon növekedése tekintetében, jó nagy bukást szenvedett el viszont, ami a képződött vagyon újraelosztását illeti. "Ma, a vagyon és a lehetőségek újraelosztására irányuló törekvések nélkül a kapitalizmus és a demokrácia saját maga elpusztításával is szembesülhet" - írja a Alberto Gallo.

Az egyenlőtlenség kérdéskörét ráadásul nem is olyan egyszerű megérteni. A társadalomban keletkező jövedelmi szakadék Gallo szerint is mély történelmi gyökerekre eredeztethető vissza. A szerző arra emlékeztet, hogy John Maynard Keynes híres közgazdász gazdaságba való beavatkozási politikája a háborút követő években jól működött, az újjáépítés sikere mellett részben ennek volt köszönhető, hogy az amerikai termékek elindultak hódító útjukra a globális kereskedelemben.

Az évek múltával azonban a főként fiskális jellegű stimulusok hatása elhalványult. Az amerikai gazdasági sikerkorszak végét a hidegháború és a vietnámi konfliktus farvizén érkező visszaeső gazdasági teljesítmény és a növekvő infláció korszaka váltotta fel. Az akkori baby boomer generáció azonban magasabb életszínvonalra áhítozott, amire Nixon elnökék 1971-ben sokakat sokkoló megoldással álltak elő. Olyan intézkedéscsomagot fogadtak el, amelyben szakítottak az aranystandarddal, vagyis a dollár értéke már többé nem egyezett meg az arany egy rögzített mennyiségével, így elérkezett a beválthatatlan papírpénz, de ami talán még fontosabb, a szabad hitel korszaka is.

"A hitel volt a válasz a visszaeső gazdasági növekedésre és az egyre mélyülő egyenlőtlenségre: ha nem engedheti meg magának az egyetemet, az új házat vagy éppen egy új autót, akkor Sam bácsi kölcsönadja önnek egy extra hitel formájában" - foglalja össze röviden Alberto Gallo az akkori korszellemet. A következő évtizedekben aztán az állami támogatások helyét egyre inkább a magánhitelezés vette át, nem csak az Egyesült Államokban, hanem Európában és az Egyesült Királyságban is. A hitelezés növekedésének mértékét mutatja az alábbi ábra is.

Az ábra azt mutatja, hogy a gazdaság teljesítményéhez viszonyítva milyen mértékben növekedett a hitelezés az Egyesült Államokban, Európában, az Egyesült Királyságban és Kínában.

Gallo szerint ez volt az adósságalapú demokráciák kezdete. A magánszféra adóssága a 2008-as pénzügyi válságig tartó időszakban meghaladta az USA és az EU bruttó hazai össztermékének (GDP) négyszeresét, amiben nagy szerepe volt a pénzügyi piacok és a hitelintézetek deregulációjának is. A szerző szerint a többi már történelem. "Kilenc hosszú évvel a válság után a gazdaságaink még mindig gyógyulnak a túlzott eladósodásból, a szabályozók pedig azóta is a pénzügyi rendszereink megerősítésén dolgoznak. Eközben a jövedelmi egyenlőtlenség tovább mélyült" - írja a szakértő, aki írásában ezen a ponton azt a kérdést is felteszi, hogy vajon

megbukott volna a kapitalizmus?

A kapitalizmus "isteni részecskéje" a verseny volt, ami Gallo szerint Adam Smith láthatatlan kézről szóló metaforájának kissé torzított értelmezése. Az egyének és vállalatok közötti verseny valóban hatékony piacokat hozott létre, növelte a termelést és a GDP-t, a kormányzati beavatkozások fölöslegessé váltak, bármekkora vagyon birtokosa könnyen nincstelenné is válhatott. A kapzsiság, az egyéni meggazdagodás iránti lankadatlan vágy bűnből egycsapásra erénnyé változott.

Margaret Thatcher korábbi brit miniszterelnök és Ronald Reagen volt amerikai elnök a hetvenes évek második felében. Forrás: theguardian.com

Gallo szerint egyértelmű, hogy a Reagen elnök és a Thatcher miniszterelnök által képviselt neoliberális politikák hatalmas sikereket hoztak a növekedés előmozdításában: az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság messze megelőzte a többi államot. De azt is tudjuk már, hogy ugyanazon neoliberális politikák kudarcot vallottak akkor, amikor erőforrásokat és lehetőségeket kellett volna újraelosztani.

Gallo szerint ez pedig azért is nagy probléma, mert ha az egyén gazdasági téren elért sikerénél jellemzően a lehető legmagasabb szintű elismeréssel adóztunk a teljesítménye előtt, akkor a szegénység tulajdonképpen valaki erőfeszítéseinek vagy képességeinek hiányát igazolta számunkra. És mivel ehhez növekvő társadalmi és vállalati egyenlőtlenség is társult (utóbbiról akkor beszélünk, ha a nagyvállalatok és kisebb cégek közötti különbség szintén rendkívül nagy méreteket ölt), csökkent a termelékenység, ami a gazdaságban potenciális növekedésének csökkenéséhez vezetett. Az eredmény így pedig nem lett más, mint

az alacsonyabb termelékenység, az alacsonyabb kamatok, a magasabb adósságszint és az egynelőtlenség növekedésének egymást erősítő ciklusa.

De ha a neoliberalizmus kudarcot is vallott, Gallo szerint jó hír az, hogy számos olyan eszköz van, amellyel az általa létrehozott problémák orvosolhatóak. Az egyik ilyen eszköz az adózáspolitikákban rejlik, amely a termelő infrastruktúrába, valamint az oktatásba való beruházással kombinálva visszafordíthatná az aggodalomra okot adó folyamatokat.

A szerző szerint van viszont egy rossz hír is, mégpedig, hogy a világ legnagyobb gazdaságaiban, mint az Egyesült Államok vagy az Egyesült Királyság, a gazdaságpolitikák éppen az ellenkező irányba mozdulnak. A Donald Trump amerikai elnök által nemrégiben bejelentett adócsökkentések például valószínűleg lendületet adnak majd az amerikai gazdaságnak és a piacoknak, viszont arról keveset beszélnek, hogy a kieső adóbevételek miatt rendkívüli mértékben megnőhet az ország államadóssága, aminek az amerikai oktatásnak és az egészségügynek szánt költségvetés láthatja először kárát.

A neoliberális politikákat védelmezők rendszerint azzal érvelnek, hogy az esélyegyenlőség tisztességes, míg az úgynevezett eredményegyenlőség - amelyet Milton Friedman, Keynes mellett a 20. század másik legbefolyásosabb közgazdásza szocializmusnak nevezett - nem vezet tisztességes eredményekhez, mivel nem meritokratikus. A valóság viszont Gallo szerint az, hogy a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenség igencsak szoros kapcsolatban állnak egymással. Már csak azért is, mert a tehetősebb szülők könnyebben megengedhetik maguknak, hogy gyerekeiket jobb és drágább iskolába járassák. Így alakulhatott az is úgy, hogy az Egyesült Államokban a jól kereső személyek felénél magyarázható a magas fizetés azzal is, hogy a szülők is jól kerestek. Ez az arány az esélyegyenlőség éllovasainak számító országokban, mint Finnország, Norvégia vagy Dánia, mindössze 20% körül van.

A történet az amerikaihoz hasonló az Egyesült Királyságban is, ahol a bírók, a parlamenti képviselők vagy a nagyvállalati vezérigazgatók több, mint 50%-a drága magániskolákban tanult, ami borzaszó perspektívákat jelent a mostani brit gyermekek többségére nézve, akiknek egyharmada él szegénységi küszöb alatt a statisztikák szerint. Még úgy is, hogy a szegénységi küszöb alatt élő gyermekek 67%-a dolgozó családokból származik. Gallo szerint ma már teljesen egyértelmű, hogy

a jobb oktatás jobb lehetőségeket, valamint magasabb vagyont jelent a mostani gyermekek későbbi életében, és ez a tendencia generációról generációra haladva tovább fog erősödni.

Gallo szerint viszont elképzelhető, hogy ez a tendencia amolyan törésponthoz érkezett. Az úgynevezett "let-them-eat-credit" politikák az elmúlt évtizedekben ugyan lehetővé tették a nem annyira tehetősek számára is, hogy hitel révén növeljék a jólétüket, a kamatlábak most viszont növekedőben vannak, a magánszféra adósságállománya pedig csúcspontot ért el. A szakértő szerint egyre több arra utaló jelet lehet azonosítani, amely szerint a monetáris politikák lehetőségei elérték saját határaikat - és azon túl, hogy egyre több piaci eszközbuborék és úgynevezett zombivállalat megjelenéséért tehetők felelőssé - többé már nem lesznek képesek fenntartani ezt az egyre növekvő adóssághegyet sem.

Gallo szerint a legnagyobb kockázat az, hogy a növekvő egyenlőtlenség, az alacsonyabb társadalmi mobilitás és a fiatalabb generációknak felvázolt perspektívák hiánya egyre rövidlátóbb és még inkább polarizált politikákat fog eredményezni, és emiatt egyre többen fognak a populizmus csapdájába esni. Az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban a makrogazdasági elemző szerint máris olyan intézkedések vannak "az asztalra téve", amelyek messze nem fenntarthatóak, és káros hatással vannak azokra az emberekre, akiket leginkább védeni kellene. A Brexit-népszavazás és az Egyesült Államok kilépése az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményből (NAFTA) egyaránt jó példák erre - írja Gallo.

Forrás: CNN Money

Arra is rámutat, hogy a kontinentális Európában és a skandináv országokban egyelőre talán pont az erős szociális védőháló és jóléti politikák miatt sikerült megmenekülni az olyan rendkívül veszélyes és súlyosan populista politikai erők által képviselt fenyegetéstől, mint a francia Nemzeti Front, a német Alternatíva Németországért, az Igaz Finnek vagy a Dán Néppárt. Azt viszont megjegyzi, hogy bár ezen pártok közül egyik sem tudott az elmúlt években igazán hatalmi pozíció közelébe kerülni, viszont kétségtelenül egyre nagyobb teret nyernek maguknak, ahogyan azt a német vagy osztrák választások eredményei is bizonyítják.

Gallo írásában úgy fogalmaz, két lehetséges mód van arra, hogy a világ kilépjen a folyamatosan növekvő egyenlőtlenség, a politikai polarizáció és a rövidtávú szemlélet mellett meghozott intézkedések körforgásából. Az egyik lehetőség az, hogy a szegényebbek az oktatás és a beruházások révén gazdagabbak legyenek. A másik út, hogy a gazdagok szegényebbek - írja.

Az elmúlt évben a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szakított a neoliberális szemlélettel,

és már olyan intézkedéseket ajánlott a döntéshozók figyelmébe, amelyek a vagyon és a lehetőség jobb újraelosztását segítik elő. Gallo szerint az IMF által ajánlott szakpolitikai mix tényleg csökkentheti az egyenlőtlenséget, növelheti a politikai stabilitást és jó hatással lehet a hosszú távú gazdasági növekedésre is. Jó hír, hogy a kínai vezetés a nemrég bemutatott ötéves tervében kijelentette, újult erővel fognak arra koncentrálni, hogy megoldást találjanak az egyenlőtlenségek növekedésének megállítására. És az is pozitív, hogy már az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok is elismerte, hogy nem ciklikus, hanem sokkal inkább szerkezeti problémák okozzák az egyenlőtlenségek növekedését, amelyre monetáris politikai ösztönzéssel már aligha lehet választ nyújtani.

Forrás: theatlantic.com

A makrogazdasági elemző szerint egy hatékony újraelosztási rendszer csak a pénzügyi rendszer reformjához kapcsolódva jöhet létre, hiszen az még mindig túlzottan az erős kockázatvállalásra és az adósságinstrumentumokra koncentrál. De legalább ennyire fontos szerinte az adórendszer újragondolása, mert

a legtöbb országban még mindig nagyobb terhet rónak a jövedelmekre, és túl keveset az eszközökre.

És ha nem lennénk hajlandóak ezekre a reformokra? Gallo szerint az újraelosztás alternatívája jelenleg nem más, mint az instabilitás és a válságok. Az egyenlőtlenség növekedése pedig, ahogy az az elmúlt években is tapasztalható volt, ezután is termékeny talajt tud biztosítani a populista pártok számára, hogy betakaríthassák az elégedetlenkedők egyre bővülő táborának már kicsit sem elhanyagolható szavazatait.

Gallo szerint idővel a populista politikák destabilizálják a demokráciákat, és a nacionalizmusba, a militarizmusba, vagy az antikapitalizmusba fordítják őket. Ami azért is járna katasztrofális következményekkel, mert mint írja, a populista rezsimek történelme nem mutat mást, mint magasabb kivetett adókat, önkényes államosítást, a magántulajdon megsértését, és ha ez nem lenne elég, "tevékenységük" egészen a kereskedelmi és katonai konfliktusokig terjed.

Gallo szerint a neoliberális szemlélet megbukott. Az egyén boldogulásának előmozdítása szerinte ugyanis nem más, mint önmagunk megsemmisítése, mivel a mélyen megosztott társadalmak instabilak és boldogtalanokká válnak. "Egy új, az egyenlőségre és a fenntartható növekedésre építkező amerikai álomra van szükségünk. Amelynek az ára valószínűleg kicsit magasabb lesz a mai elit számára, de az alternatíva sokkal rosszabbul hangzik" - írja a Világgazdasági Fórum oldalán Alberto Gallo.  

Ha tetszett a cikk, lájkold a Pénzcsinálókat!

globális