Erdélyi Pitch
2017. november 24. péntekEmma
EUR = 4.6536 RON
USD = 3.9215 RON
HUF = 1.4912 RON
GDP-növekedés = 6,1%
Átlagbér = 2376 lej (nettó)
Munkanélküliség = 5,0%
BET = 7,782.80(0.05%)
Infláció = 1,42%
Alapkamat = 1,75%

Euróövezeti reformtervek: túl kevés, túl későn, nem sok eséllyel

 Labanino Rafael utolsó frissítés: 14:59 GMT +2, 2017. október 12.

Mi a baj az euróövezettel és megoldást jelentenek-e ezekre Macron javaslatai?


Előbb az Európai Bizottság elnöke, majd a német választások után a francia elnök állt elő a maga, egymással alapvetően ellentétes reformtervével az Európai Unió jövőjéről. Bár a tervek nem túl részletesek, főbb irányokat azért kijelölnek. Mennyire alkalmasak ezek a javaslatok az Európai Unió, és különösen az euróövezet reformjára?

Mit javasol Macron és mit Juncker?

Emmanuel Macron, francia elnök a német választások után, még a német koalíciós tárgyalások megkezdése előtt ismertette terveit egy nagyszabású beszédben a párizsi Sorbonne Egyetemen. Az egész Európai Unió jövőjéről szóló vízió legfontosabb része, hogy Macron egy "többsebességes" Európát képzel el. Vagyis szerinte akkor is előre kell menni a szorosabb gazdasági, biztonságpolitikai vagy akár katonai integrációval, ha egyes tagállamok ebben nem akarnak részt venni. Azoknak az államoknak kell cselekedniük, amelyek erre hajlandók, mindenekelőtt az eurózóna államainak. Macron a katonai együttműködéstől az EU menekültpolitikájának reformján át a klímapolitikáig szinte minden fontos területen változtatna, de legnagyobb visszhangot kiváltott javaslatai az euróövezet reformjára vonatkoznak.

Emmanuel Macron a párizsi Sorbonne Egyetemen (Forrás: cnn.com)

A francia elnök közös euróövezeti költségvetést javasolt, amit adóbevételek, például az általa harmonizálni javasolt társasági adó finanszírozna. A közös költségvetést egy közös pénzügyminiszter és egy euróövezeti parlament ellenőrizné. A legtöbb kommentárból kimaradt, de az eurózóna reformja szempontjából legalább ilyen fontos, hogy Macron az eurózóna-tagországok szociális modelljeit is harmonizálná: novemberre tárgyalások kezdeményezését ígérte közös, minimum európai szociális sztenderdekről, illetve olyan egységes minimálbér-meghatározást vezetne be, ami bár alkalmazkodik minden ország gazdasági helyzetéhez, de hosszú távon fokozatosan a harmonizáció irányába mutatna.

Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke, még a német választások előtt, szokásos évi, az Unió helyzetéről szóló beszédében ismertette reformterveit. Juncker határozottan elutasította Macron – már korábban is lebegtetett – külön eurózónás költségvetésről szóló, egy többsebességes Uniót felvázoló javaslatait. A Bizottság elnöke szerint minden EU-tagállamnak be kell vezetnie az eurót, hiszen a kilépő Egyesült Királyságot, illetve Dániát kivéve erre minden EU-tag szerződésben kötelezte magát. Ennek elősegítésére egy, az eurózónás csatlakozást támogató pénzügyi alap létrehozására tett javaslatot. Juncker nem csak ezzel helyezkedett szembe a többsebességes, a "magországokra" koncentráló tervekkel, hanem azzal is, hogy folytatná az EU bővítését a nyugat-balkáni országokkal. Bulgária és Románia schengeni övezeti csatlakozását is javasolta.

Mind Macron, mind Juncker javaslatai elsősorban a francia, és még inkább a német belpolitikai fejleményektől függenek. Több elemző rámutatott, hogy Macron ambiciózus terveinek megvalósulására még egy erős Angela Merkel sem lenne biztosíték, hiszen a német kancellár soha nem mutatott semmi jelet arra, hogy hinne az ilyen alapvető változásokkal és hatalmas politikai konfliktusokkal járó intézményi reformokban. De Merkel a választásokból meggyengülve került ki, és elveszítette a Macronnal a német politikában leginkább rokonszenvező szociáldemokrata koalíciós partnerét. Ehelyett egy valójában négypárti koalíciót kell összehoznia, amiben nemcsak a zöldek és a liberálisok, hanem a kereszténydemokraták bajor testvérpártja, a keresztényszocialisták is gondot jelenthetnek. 

Angela Merkel (Forrás: AFP)

A bajor CSU – amely szövetségi szinten uniót alkot Merkel pártájával, a CDU-val, de mindenben sokkal konzervatívabb a középutas Merkelnél és pártjánál – volt a német választások legnagyobb vesztese, 11 százalékot buktak négy évvel ezelőtti eredményükhöz képest. A Zöldek még csak-csak támogatnának egy szorosabb európai integrációt, de a liberális Szabad Demokraták (FDP) a gondokkal küszködő euróövezeti tagállamok "kimentése" ellen kampányoltak. Az FDP szerint lehetővé kell tenni, hogy az olyan országok, mint Görögország, elhagyhassák az euróövezetet. Merkelnek valószínűleg minden megmaradt politikai tőkéjét Macron reformjaira kellene áldoznia ahhoz, hogy akár részlegesen is megvalósuljanak.

Juncker legtöbb reformjavaslata annyiban realisztikusabb – talán az Európai Bizottság és az Európai Tanács elnöki tisztségének egy közös, "szuper" elnöki tisztségbe összevonását nem számítva – hogy nincs szükség hozzájuk intézményi reformokra. Sokkal inkább a jelenlegi keretek kiteljesedését szolgálnák. De pont a Németország utáni legfontosabb tagállam, Franciaország elnöke jelölt ki a Juncker javaslataival ellentétes irányt.

Tekintsünk viszont most el a reformtervek megvalósulásának esélyeitől. Megoldást jelentenének-e ezek a javaslatok az euróövezet problémáira?

Mi a baj az euróövezettel?

Az euróövezet nem optimális valutaövezet

Az euró alapvető problémájának megértéséhez nagy segítség az optimális valutaövezet elmélete. Az elméletet eredetileg Robert Mundell, kanadai Nobel-díjas közgazdász dolgozta ki 1961-ben megjelent, ma már klasszikusnak számító cikkében (a Nobel-díjat 1999-ben éppen az ebben a témában végzett munkáiért kapta). Mundell a különböző árfolyamrendszerek vizsgálatából jutott el az optimális valutaövezet elméletéhez. A cikkben a már akkor is előrehaladott európai gazdasági integrációt is vizsgálva fejti ki, hogy egy adott régióban (legyen ez egy nagy ország vagy különböző országok) egy közös valuta csak abban az esetben jelent előnyt, ha ezen a régión belül a tőke és a munkaerő kellően rugalmas – vagyis könnyen, akadályok nélkül, a változásokra reagálva képes mozogni – míg kifelé kellően rugalmatlan. Ha a munkaerő és a tőke egy valutaövezeten belül rugalmatlanok, akkor a közös valuta – az árfolyama hiába rugalmas más országok felé – nem tudja ellátni belső stabilizációs funkcióit, és a különböző régiók – esetünkben országok – között változatos munkanélküliségre és inflációra számíthatunk.

A 2012-ben elhunyt Peter Kenen, az amerikai Princeton Egyetem professzora egy 1969-es cikkében a költségvetés integrációjának fontosságára is felhívta a figyelmet. Vagyis az optimális valutaövezeten belül szükség van egy jelentős közös költségvetésre, amely egy válság esetén képes az érintett régióknak segítséget nyújtani.

Az euró problémáiról sokat író Paul Krugman, Nobel-díjas közgazdász egy 2012-es cikkében érzékletes példákon keresztül mutatja be, mit is jelentenek ezek az elméleti feltevések a gyakorlatban. Egy gazdasági válság, sokk esetén a nemzeti valuta árfolyamának leértékelése az egyik legfőbb eszköz a döntéshozók kezében arra, hogy az ország újra versenyképes legyen. Például, írja Krugman, tegyük fel, hogy egy valutaövezet egy régiójában egy ingatlan-lufi közel teljes foglalkoztatottsághoz és emelkedő bérekhez vezet (de csak abban a régióban). Egy sokk esetén azonban a régió ott marad a magas bérek miatt egy versenyképtelen export szektorral, de a közös valuta miatt nem lehet az árfolyam leértékelődésén keresztül kiigazítani, így nem marad más, mint a bérek csökkentése.

Könnyű belátni, hogy sokkal egyszerűbb és fájdalommentesebb az árfolyam leértékelése, mint a bérek csökkentésével és megszorításokkal járó úgynevezett belső leértékelés, ami éppen válság esetén jár megszorítással (azaz mélyíti a válságot, ami egyesek szerint elősegíti a minél gyorsabb kilábalást, míg mások szerint sokkal több hátránnyal és kevés kézzel fogható előnnyel jár). Egy közös valuta bevezetésének tehát jelentősek a költségei és kockázatai.

Krugman Massachusetts, az USA egyik tagállamának példáján mutatja be a munkaerő rugalmasságának fontosságát. Az állam az 1980-as években jelentős válságon ment keresztül. Az állásukat elvesztő massachusettsi polgárok nagy része azonban egyszerűen az USA más tagállamaiba költözött, ahol munkát találtak. Így Massachusetts képes volt jelentősen csökkenteni rendelkezésre álló munkaerőt (lakosságot). Bár az EU-ban is elméletileg szabad a munkaerőáramlás, ennek a lehetőségei már csak a nyelvi különbségek miatt is korlátozottabbak, mint az USA-ban. És akkor az oktatási és szociális rendszerek vagy az ingatlanpiacok hatalmas különbségeit, vagy a nagyarányú EU-n belüli migráció okozta politikai feszültségeket nem is említettük. A britek EU-ból való kilépése mellett érvelők például a menekültek mellett a kelet-európai tagállamok munkavállalóiról is beszéltek, amikor a határok és a bevándorlás feletti kontroll visszaszerzése mellett érveltek.

A közös költségvetés fontosságát Krugman Florida a 2008-as válság alatti viselkedésének példáján keresztül mutatja be. Florida költségvetési befizetéseit 33 milliárd dollárral csökkentették a közös amerikai költségvetésbe, míg különböző szövetségi munkanélküli juttatások, illetve élelmiszervásárlási támogatások formájában több mint 7 milliárd dollár szövetségi forrás áramlott az államba. Ez gyakorlatilag összesen 40 milliárd dolláros támogatást jelentett – ami Florida nemzeti jövedelmének 5 százalékával egyenlő – a szövetségi költségvetésből 2-3 év alatt. Ebben ráadásul még nincsenek benne a válsággal összefüggő egészségügyi és társadalombiztosítási költségek (mivel sokan mentek korai nyugdíjba vagy rokkantnyugdíjba). A mély válsággal küszködő EU-tagállamok nem számíthattak ilyen segítségre, sőt éppen adóemeléssel és megszorításokkal járó belső leértékelésre és strukturális reformokra kényszerültek, amik mélyítették a válságot – tekintsük ezeket az intézkedéseket egyébként bármilyen szükségesnek is.

Forrás: TRT

A 2009-es euróövezeti válság a rendszerbe volt kódolva

Ezek alapján Krugman szerint kijelenthetjük, hogy Florida vagy Massachusetts tagsága a dollárövezetben megalapozottabb, mint például Spanyolországé az euróövezetben. A munkaerő rugalmatlansága mellett, legalább ilyen fontosak a közös pénz és közös alapkamat mellett a szakszervezeti és munkaadói érdekegyeztetési és bértárgyalási rendszerek különbözőségei, ahogy arra az egyik legfontosabb német társadalomtudós, Fritz Scharpf már egy 1986-os, a Die Zeitban megjelent cikkében felhívta a figyelmet. Scharpf, aki 1986 és 2003 között volt a talán legpatinásabb német társadalomtudományi intézet, a kölni Max Planck Intézet a Társadalomkutatásért igazgatója, "Robbanóanyag a Közösségnek" című cikkében amellett érvelt, hogy a pénzügyi unió olyan feszültségekkel járhat, amelyek szétfeszíthetik az Európai Közösséget (az Európai Unió majd az 1993 november elsején hatályba lépő, 1992. február 7-án aláírt maastrichti szerződéssel jön létre). Scharpf figyelmeztetett rá, hogy az euró hosszú távon a konvergencia helyett fel fogja nagyítani a különbségeket a régiók között.

A legutóbbi euróválságot elemző tudományos irodalom (például Scharpf egy 2012-es cikke, vagy ennek a könyvnek a fejezetei) egyetértenek abban, hogy a válság előtt az euró a periférikus, magas inflációval bíró tagállamokban negatív reálkamatlábakhoz vezetett, míg a korábbi kemény valutával rendelkező és alacsony inflációjú országokban, mint Németország, magas reálkamatlábakhoz.

Az Európai Központi Bank egyenpolitikája túl engedékenynek bizonyult az előbbi, míg túl korlátozónak az utóbbi országok esetében. Az olyan periférikus országokban, mint Spanyolország, Portugália vagy Görögország a szinte ingyen hitelek túlfűtötték a gazdaságot (ebben persze a nemzeti kormányoknak is volt, igaz változó mértékű felelőssége). Ezzel szemben Németország 2001 és 2005 között válságba került, de köszönhetően magasan szervezett szakszervezeteinek és munkaadói szervezeteinek, és hatalmas magas hozzáadott értékű (gépgyártás, autógyárátás, gyógyszergyártás, vegyipar) exportszektorának, képes volt a bérek visszafogásával – és egy alacsony bérezésű szolgáltatószektor növekedésével – egy exportra alapozott gazdasági növekedést elérni. Ebben azonban nagyban segítette, hogy az euró Németország számára valójában súlyosan alulértékelt valuta, ami így olcsóvá teszi a német exportot, ráadásul a német bérek több mint egy évtizede a produktivitás növekedése alatt emelkednek, amit a már említett intézményi sajátosságok tesznek lehetővé, az Egyesült Királyság vagy például Franciaország más-más okokból de egyaránt képtelen lenne erre.

A dél-európai gazdaságok számára az euró erősen túlértékelt valuta, ami versenyképtelenné teszi termékeiket. Az euró nélkül pénzük leértékelődése, míg például a német márka felértékelődése valamennyire kiegyenlítené a helyzetet és megkönnyítené a felépülést. Ez így történt például Finnországban az ország történetének talán legmélyebb válsága alatt a 90-es évek elején, amikor a finnek végül feladták a finn márka német márkához kötését, és hagyták valutájukat leértékelődni. Komoly strukturális reformokkal – és például az oktatás hatalmas mértékű fejlesztésével – pedig sikerrel ágyaztak meg a később jelentős gazdasági növekedésnek. Az euróövezetben azonban erre nincs lehetőség.

Megoldást jelenthetnek-e az új javaslatok az euróövezet problémáira?

Az euróövezet eredeti szabályait a válság hatására jelentősen módosították. Az Európai Központi Bank mennyiségi enyhítési programja vagy az annál is korábban bejelentett állampapírok felvásárlásáról szóló kezdeményezése is ezt támasztja alá. De az alapvető feltételezések, amikre a monetáris unió épült, nem változtak. Az euróövezet problémáinak megoldását továbbra is elsősorban tagállami szinten jelölik ki, amire adó és költségvetési eszközök vannak a tagállami kormányok kezében, mivel monetáris politikai eszközeik már nem maradtak.

Juncker javaslatai nem érintik ezeket a problémákat, az euróövezetet a jelenlegi kereteken belül bővítené. Juncker egy régi vágású föderalista. A The Economist, angol gazdasági hetilap szerint ezért valószínűleg arra alapoz, hogy ha mozgásba lendül az integráció, az a kellő reformokat is egy idő után magával hozza (az EU alapvetően így fejlődött évtizedekig). Macron javaslatai, a minimálbérek harmonizálása, egy közös költségvetés, parlament és pénzügyminiszter, és a mások elé példaként állított munkaerőpiaci reformjai, vagy egy európai szociális minimum meghatározása azt mutatják, a francia elnök és csapata tisztában van az euróövezet alapvető problémáival. Javaslatai azonban a probléma súlyához képest - a tárgyalási pozíciók nyitottságának biztosítása miatt - egyrészt túl homályosak, másrészt nem tűnnek elegendő mélységűnek. A legfőbb probléma persze, hogy a jelenlegi német belpolitikai helyzetben még így is túl sok, amit Macron javasol. Másrészt Juncker nem véletlenül foglalt állást egy többsebességes Európa ellen. Macron javaslatai az európai integráció, az Európai Unió eddigi eredményeinek feladásához vezethetnek azzal, hogy intézményesen is magországokra és egy lazán kapcsolódó perifériára bontják a jelenlegi EU-t. Macron tervei valószínűleg hosszú távon ellehetetlenítenék a további bővítést is.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Pénzcsinálókat!

globális