Nem oszt, nem szoroz az észt eurózóna-csatlakozás
Kérdezett: Kudor Emese utolsó frissítés: 14:18 GMT +2, 2015. június 01.Az észteknek máris jobban áll az euró, mint Görögországnak. Meisel Sándort, az MTA Világgazdaságkutató intézetének munkatársát és észt egyetemi professzorokat kérdeztünk.
Általában pozitív hangulat uralkodik Észtországban, leginkább mégis a drágulástól tartanak a lakosok, és sajnálják a szabadságot jelképező valuta eltűnését. Egyébként pedig az észt gazdaság nem sokat javít az eurózóna életképességén - foglalható össze a szakemberek véleménye.
Először Meisel Sándorral, az MTA Világgazdaságkutató Intézetének tudományos munkatársával beszélgettünk az észt csatlakozásról.
Maradéktalanul teljesítette Észtország a csatlakozási kritériumokat?
- Igen, másképpen nem is léphetett volna be, különösen olyan időben, amikor a feltételek teljesítését árgus szemekkel figyelik.
Az árfolyamra vonatkozó kritériumot, az ERM II-ben való részvételt és a stabil árfolyamot nem sokkal az uniós csatlakozást követően teljesítette, 2004 tavaszán belépett az árfolyamrendszerbe, azóta nem értékelte le saját valutáját.
A válság idején voltak olyan, elsősorban külföldi (pl. IMF) vélemények, hogy fenntarthatatlan a stabil árfolyam, és gazdaságpolitikailag célszerűbb volna leértékelni a valutát: ezt sem az észtek, sem más balti államok nem tették meg. Ennek oka az eurózóna-csatlakozás időben óhatatlanul hosszabb távú kitolódása, valamint, hogy a lakosság a korábbi időszak fogyasztásélénkítő politikája során jelentősen eladósodott, mégpedig döntően euróban. A leértékelés ezért komoly gondokat okozott volna.
A hosszú távú kamat 2004 óta mindig a referenciaérték körül mozgott, azt időnként alulról súrolva. A 2009-es 7,8%-os ráta a referencián belül volt, ez nem volt tehát akadály.
Meisel Sándor
Az infláció 2004-ben 2,4% körül volt, 2005-ben a 4,1% a 2,5%-os referenciaszint felett volt. 2006-2008-ban messze a referencia felett volt az észt infláció. 2009-ben azonban a defláció következtében az általános drágulás csak 0,2%-ot tett ki. Az EKB 2010 tavaszán ezt még egyszeri hatásnak tekintette, és aggályosnak mondta a fenntarthatóságát, viszont formális kifogást nem lehetett emelni, így Észtország ebben is zöld utat kapott.
A fiskális kritériumokkal sohasem volt baj. Az államháztartási hiány 2004 és 2009 között évenként rendre alatta volt a GDP 3%-ának, 2009-ben 1,7%-os deficitet ért el. 2010-2011-re a becsült érték 1,3-1,5%-os hiány, 2014-től akár többlet is jelentkezhet. Az államadósság szintje végig imponálóan alacsony, a 60%-os szinthez képest 2008-ban 4,6%, 2009-ben 7,2%, 2010-ben is körülbelül e körül lesz.
Nem jelentett gondot a tavalyi év második felében megnövekedett infláció, vagy ez természetes velejárója az euró bevezetésének? Egyáltalán miért növekedtek az árak a csatlakozás közeledtével?
- A 2010 végi infláció egyelőre nem gond, éves szinten nincs baj. Akkor lenne gond, ha ebben az ütemben nőne a további években. Ezért ennél az egy mutatónál képzelhető el bizonytalanság a jövőben. Az eurózóna-csatlakozásnak önmagában nem kötelező velejárója az infláció megugrása, a tapasztalatok alapján azonban némi áremelkedés szokott mutatkozni az euró bevezetésekor. Sokkal fontosabb, hogy maga a csatlakozás növeli az inflációs várakozásokat, ezt látjuk többek között Észtországban.
Az infláció megugrásának 2010 második felében számos oka volt, többek között a külső élelmiszer- és nyersanyagárak emelkedése, a várakozások (ez a növekedés 20-25%-áért felelős), a válság során végrehajtott adóemelések (jövedéki adó és ÁFA-emelés), a villanyáram-piac megnyitása, sok ágazatban a kis piacon a monopol helyzetű szolgáltatók árnövelése, a későbbiekben ilyen lehet az eurózónán belüli árkonvergencia. Az elemzések szerint az inflációs nyomás 2011 második felében mérséklődhet, de a számításokat keresztülhúzhatják a külső tényezők.
Az észt csatlakozás egyértelműen meghiúsítja azt az időnként felbukkanó illúziót – ilyen volt régebben Gyurcsányé, nemrég pedig Orbán is hasonlóan vélekedett -, hogy a válság közepette lazul a konvergencia kritériumok értékelése, az EU „elnézőbbé” válik, és „bemenekíti” a gyengéket az euró ernyője alá. Világos: teljesíteni kell, aki teljesít, amit nagyobb szigorral és óvatossággal vizsgálnak, beveszik a csapatba, aki nem hajlandó vagy nem tud teljesíteni, annak kívül tágasabb.
Mennyire jelent gondot Ön szerint Észtországnak, mint akár volt Szovjetuniós tagköztársaságnak az eurózónába történő integrálódás? Milyen strukturális különbségek érezhetők a jelenlegi tagok – jellemzően a régebbiek -, és Észtország között, ezek mennyire áthidalhatóak? - A volt szovjet tagköztársasági múlt ebben a tekintetben szerintem nem releváns. Az észt fiskális és monetáris politika EU-konformitása nyilvánvaló. A jogi és intézményi rendszer teljes mértékben megfelel az elvárásoknak és előírásoknak.
Az észt gazdaság strukturális gyengeségei természetesen láthatóak, különösen azok voltak a válság előtti erőltetett növekedési pálya során. Ezekre, valamint a versenyképességi hiányosságokra a válság egyértelműen rávilágított, erőteljesen kényszeríttette a kormányt a gazdaságpolitikai kiigazításra, a versenyképesség belső tényezőinek javítására, ami egyelőre nagyrészt sikerült is.
A versenyképesség 2010-ben számottevően javult a hatékonyság növekedése, és a bérköltségek csökkenése révén. Az export bővülésében és a gazdasági növekedésben persze közrejátszott, hogy a legfontosabb partnerek (Németország, a skandináv országok) piaca viszonylag jobban alakult, mint máshol.
Összefoglalva, úgy látom, az észt gazdaság strukturálisan nem gyengébb a legtöbb déli tagállaménál. Nyilván a növekedés és az egyensúly úgy lesz fenntartható, ha folytatódik a megkezdett kiigazítás.
Véleménye szerint az övezet gazdasági kormányzásának és fiskális politikájának néminemű egységesítésére történő törekvések sikerességét nehezíti, vagy inkább támogatja egy újabb, pénzügyileg és gazdaságilag eltérő berendezkedésű ország csatlakozása?
- Véleményem szerint egyértelmű, hogy Észtország erősíti a fiskális fegyelem filozófiáját az eurózónában. Az észt költségvetési felfogás és az eddig követett gyakorlat egyike a legprudensebbeknek az euróövezet tagállamai közül.
Ebben mindenképpen Németország és közeli társainak pozícióját erősíti, ezt egyébként az elemzők a napokban erősen hangsúlyozták. A fegyelem tekintetében tehát Észtország pluszt jelent. Az adópolitikák esetleges szorosabb egységesítése terén az észt álláspont tartózkodó, sőt helyenként elutasító. De hát egyelőre nem itt tartunk. Észtország pénzügyi és gazdasági berendezkedése nem mondhatni eltérőnek, ez sokkal inkább ráillik mondjuk Görögországra, Portugáliára, sőt Olaszországra.
Wolfgang Drechsler, a Tallini Mûszaki Egyetem professzora szerint az észt csatlakozás elsõsorban politikai, csak másodsorban gazdasági döntés. Az euró kicsit túl drága az ország és az észt gazdaság számára, és lehetséges, hogy negatívan fog hatni az inflációra is.
„De egyelõre úgy tûnik, mégis a helyes döntés volt a csatlakozás, ezzel bizonyítható Észtország „európaisága”, figyelembe véve azt is, hogy a korona árfolyamát a kezdetektõl fogva az euróhoz kötötték” – magyarázta a szakember, hozzátéve: nem valószínû, hogy akadnak majd technikai problémák az áttérésnél. Gazdáságilag legfeljebb megköti a kormányzás kezét, hogy leértékelje a valutáját, azonban ez eddig sem állt szándékukban.
A közhangulatról Drechsler elmondta, hogy általában pozitív, mert ezt az európaisodást a kényelemmel asszociálják. „Néhányan természetesen sajnálják a korona végét, ugyanis ez jelképezte az újra szabad Észtországot, mások a drágulásoktól tartanak. Pszichológiailag az euró tisztábban megmutatja, hogy mi mennyibe kerül, és milyen keveset keresnek az emberek”
Egyébként pedig az ország belépése nem fog sem osztani, sem szorozni az eurózóna gazdasági stabilitásán. „1,3 millió lakosával Észtország túl kicsi ahhoz, hogy komolyabb hatást gyakoroljon az eurózónára, ha csak nem számítjuk a lélektani tényezõket: Észtország egy olyan pillanatban csatlakozik az övezethez, amikor annak hírneve a leggyengébb. Észtország példaként szolgálhat arra, hogy szigorú költségvetési politikával is lehet pozitív hatást elérni, noha ezt az egyedi receptet nem lehet Európa minden részén alkalmazni” – véli a szakember.
Milyen egyéb nehézségekkel, esetleg lehetőségekkel találhatja magát szemben Észtország az eurózónában?
- Az előzőekben említetteket nem tartom nehézségnek, persze léteznek kockázatok. Az euróövezeti tagságtól az észt kormány és vállalkozói szféra a gazdasági és pénzügyi biztonság erősödését, távlatilag az ország vonzóbbá tételét, technológiai beruházások növekedését, az export és a gazdaság bővülését várják.
Ennek áraként a kormány az övezet legkevésbé fejlett tagjaként vállalja a fiskális és monetáris fegyelem fenntartását, továbbá kifejezetten hangoztatja szolidaritását (Szlovákiával ellentétben!) és eltökéltségét az eurózóna jövőjét illetően.
A tagság veszélyeire inkább a lakossági félelmek utaltak, ezek az árak emelkedésére és a gondokkal küszködő csoportban való részvétel hátrányaira hivatkoztak. Az aggályok és a függetlenséget szimbolizáló nemzeti valuta feladása az elmúlt hónapokban nagyban csökkentették az euró lakossági támogatottságát.
Óvatosság és kételyek fogalmazódtak meg magában az euróövezetben is annak 2010-es bővítését illetően. Ugyanakkor amellett, hogy az észt csatlakozással valamelyest bizonyítani lehet az eurózóna nyitottságát és vonzerejét, nem jelentkeztek formális akadályok a belépés ellen.
Mit ad fel Észtország? A szabad monetáris politikai mozgásteret lényegében nem, hiszen 1992 óta rögzített árfolyam-politikát folytat (először a német márkához, majd az euróhoz), a valutatanács intézményén keresztül. Ennek hátrányait, tehát a leértékelés lehetőségének hiányát a válság alatt a közép-európaiakkal szemben már kénytelen volt elszenvedi, anélkül, hogy az észt valuta élvezte volna az euróövezet biztonságát. A fiskális fegyelem tehát nem probléma.
Veszély lehet, hogy egy exportorientált gazdaságban az euró túlságosan felértékelt, ez gond a déliek esetében is. Csökkenti a versenyképességet, és konzerválja a szerkezetet. Azonban ugyanez volt a helyzet a rögzített árfolyam idején is. A leértékelést a versenyképesség javítása érdekében a fiskális politikára támaszkodva az úgynevezett belső leértékeléssel (internal devaluation) pótolta.
Ezért továbbra is fontosak a versenyképesség belső tényezői. Ugyanakkor a legnagyobb felvevőpiacainak nagy részével euróban kereskedik. Persze, nem zárható ki, hogy a felvevőpiacok beszűkülnek, ezért még inkább fontos a versenyképesség és a versenyképes struktúrák fejlesztése.
A csatlakozással megerősödhet az övezet?
- Gazdasági szempontból nem erősödik meg érzékelhetően, de nem is gyengül. Észtország gazdasági súlya elenyésző az övezet gazdaságához képest. A kormányzás (economic governance) terén viszont inkább megerősödik, az előbbiekben elmondottak alapján.
Raul Eamets, a Tartui Egyetem professzora sem pesszimista az eurózóna életképességét nézve. „Az euró csak egy eszköz, nem egy varázspálca, amelyik minden problémát megold. A gondok az egyes országok fiskális fegyelméhez köthetõek, ahogy a közös pénznemet használják, lásd Görögország, Írország, akár Portugália és Spanyolország példáját. Az észt valuta az euróhoz volt kötve eddig is, az ország külkereskedelmét 78%-ban az eurózóna fedi le.
Észtország egy olyan klubhoz csatlakozott, ahol nálánál sokkal erõsebb gazdaságok vannak (például Németország). Továbbá sokkal nagyobb bizalmat kap így az övezetet alkotó államoktól” – véli a közgazdász, kiemelve, már több mint 20 éve épül folyamatosan a rendszer, és legalább további 30 évet venne igénybe, mire megegyezés születne annak szétszedésérõl. Egyébként pedig egyik tagállam sem állítaná vissza szívesen korábbi rendszerét, ugyanis gazdaságaik nagyon függnek egymástól.
A munkanélküliségi ráta Raul Eamets véleménye szerint 5-6 év múlva relatív magas lesz Észtországban, ugyanis a válság elõtt a gazdaság az olcsó munkaerõre és az alacsony hozzáadott értékû termelésre összpontosult. A válság alatt nagyon sok ilyen cég bezárt, a munkákat Ázsiában végeztetik. Akik a recesszió alatt elvesztették állásukat, soha nem fogják már visszakapni, idõbe és pénzbe kerül, még hozzáigazítjuk õket az új munkaerõpiaci feltételekhez.
Mennyire lehetséges, hogy a csatlakozással csak az eurózóna látszólagos erejét és fenntarthatóságát igyekeznek bizonyítani a tagállamok?
- Természetesen optikailag jól veszi ki magát a zóna bővülése a mostani körülmények között. Ráadásul milyen jogi alapon hagytak volna ki egy minden kritériumnak eleget tévő gazdaságot? Az ártott volna a szavahihetőségnek. Milyen üzenetet küldött volna Észtországnak és a belépni szándékozó országoknak?
Az eurózóna erejét, szintén említettem, Észtország ténylegesen nem befolyásolja. A fenntarthatóságot az tudja befolyásolni a jövőben, ha a kritériumok puszta teljesítésén kívül szigorúbban vizsgálják a jelentkezők és a bennlévők (!) költségvetési politikáját és filozófiáját. Majd meglátjuk.
Milyen más országok csatlakozására számíthatunk a közeljövőben, melyek állnak legjobban a konvergencia kritériumok teljesítésében?
- Egy-két éven belül biztos nem jönnek újak, valószínű szünet következik. Nincs is olyan ország, amelynek erre esélye (kelet-európaiak) vagy szándéka (Svédország, Dánia) lenne. Egyedül a két másik balti állam jöhet szóba viszonylag belátható időn belül, legkorábban 2014-15 körül, de inkább utána. Szándékukban áll, a válság után követett gazdaságpolitikájuk nem is zárja ki, de egyelőre még messze vannak.
Miért van az, hogy egyre több ország, köztük például Csehország egyre merevebben elhatárolódik a csatlakozástól? Egyelőre a közép-kelet európai országoknak előnyösebb saját valutájuk tartása, vagy az euró bevezetésének ösztönzése?
- Ennek számos oka van. Röviden: nem tudnak csatlakozni, euroszkeptikusak, ragaszkodnak a nemzeti valuta adta mozgástérhez, a gazdaságuk összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a 2007 óta belépett országoké. Nézzük meg: csak törpék, meg egy kicsit nagyobbra nőtt törpe lett eurózóna-tag.
Bulgáriát kivéve egyik közép-kelet-európai ország sem rögzítette az árfolyamát, nincs rajtuk kényszer, hogy siessenek, számukra az euró átvétele nagyobb megrázkódtatás, ugyanakkor a befogadásuk az eurózónára nézve is nagyobb megrázkódtatás, mint a kicsik esetében. Olyanok kormányoznak ezekben az államokban, akik nem vállalkoznak következetes, ám időnként fájdalmas és minden esetben népszerűtlen gazdaságpolitikára, amely szükséges a feltételek teljesítéséhez, és így tovább lehetne folytatni...
Ön mennyire hisz az eurózóna és akár a teljes Európai Unió életképességében? Milyen forgatókönyveket tart valószínűnek a közeljövő alakulására?
- Ez mélyen filozofikus kérdés is. Persze, van gazdasági tartalma. Szeretnék hinni mindkettőben. Nyilván semmilyen politikai konstrukció sem tart örökké, a folyamatok leépüléssel is járnak. Most azonban a leépülés forgatókönyve katasztrofális következménnyel járna minden tagállam számára, de főleg olyan országokra nézve, mint a mieink. A megoldás záloga lehetne egy víziót és intuíciót, merészséget, következetességet, politikai akaratot, kompromisszumkészséget és szolidaritást feltételező rendszer. Szeretnék látni ilyen embert, kormányt, vagy testületet.